"A pesti lány"

  Péntek reggel még azt gondoltam, hogy ma majd arról fogok pötyögni, mennyire bírtam a diétát a hétvégi rokonlátogatás alkalmával Mezőkövesden és Füzesabonyban, de ennél sokkal fontosabb dolgokon járt végig az eszem. De azért röviden: a család hamar tudomásul vette, hogy diétázom, nem kaptam rosszalló megjegyzést, viszont kaptam abonettet, csirkemell sonkát, Fasten joghurtot és Zero kólát. Szombat: zabpehely, joghurt, fehérjepor, zsírszegény kakaópor, kókuszreszelék, édesítő; alma, Cerbona müzliszelet; tonhal konzerv, abonett; csirkemell sonka, abonett; zabpehely, fehérjepor, zsírszegény kakaópor, joghurt, kókuszreszelék. Vasárnap: zabpehely, zsírszegény kakaópor, fehérjepor, kókuszreszelék; alma, Cerbona müzliszelet... aztán otthon ettem már csak.

Imádok vidéken lenni. Szeretem a csendet, meg a sok zöldet, + jelenesetben repcemezők miatt a sárgát. Szeretem a tyúkokat, a nyuszikat, a sáros kutyákat és az emberek tájszólását. Rettentően sajnálom, hogy nem ebbe születettem bele és nincs hozzáértésem... és rettentően szarul esik, hogy itt én vagyok "A pesti lány", akitől megkérdezik, hogy simogatott e már nyuszit és azt gondolják undorodom a sáros mancstól. Utálom ezt a beskatulyázást, de nem szabad haragudnom, hisz én is teszem ezt.. sajnos. Tényleg ezek a pesti lányok? 

Bár nem kellett kiskoromban pondrókat szednem 5 fillérért a sárgadinnye gyökere mellől a TSZ-nek, de ugyanúgy a retkes udvaron játszottam szomszéd cigánygyerekkel, csigát gyűjtöttem az eső után, dagonyáztam a sárban, szüreteltem a gyümölcsfákat, addig játszottam a kutyámmal a hóban ameddig még a bugyim is vizes lett, békanyálat halásztam a tóból és évente 3-4 heteket sátorban töltöttem a családdal egy tó partján... én nem vagyok pesti kispicsa és roppant szar, hogy ezt hiszik. Ha lett volna annyi eszem, hogy hozok 2 nadrágot, simán bemásztam volna a kutya mellé most is a sárba, de így csak tisztes távolságban dögönyöztem.

 De ezt leszámítva tényleg tetszett minden. Annyira jó lenne, ha lenne egy hely ahova hazamenekülhetnék a nyugalomba.

Mellesleg olyan felfedezést tettem, hogy páwák mindenhol vannak. Bementünk kicsit Szihalomra is (ahonnan a nagypapám származik) és ebben a piciny, ~1950 népességet számláló községben min 3 páwát láttam. Rémisztő.

Túl a komfortzónán

 Ma (és ezt a mát vegyétek egybe a tegnappal), ráébredtem, hogyha meg van a kellő motiváció akármire képes az ember.

 Tegnap reggel felkeltem, és bár 8-kor terveztem, 6-ra sikeredett. Csak mint mindig, nem tudtam aludni, nem meglepő. A 2 "sz" betűs nap a pihenőnapom, szóval nem edzettem. Beballagtam a Vistába, bent töltöttem 4 órát, majd sietősen elmentem a pszichológushoz. Nem mondom, hogy rossz élmény volt. Úgy indultam neki a dolognak, hogy "Basszus, pont most van jó kedvem. Hülyének fog nézni, hogy ilyen hangulattal megjelenek itt... biztos azt hiszi majd, hogy önsajnáltatom magam." Ehhez képest körülbelül az első kérdése után megtörtem, és a beszélgetés 4/5-ét végigsírtam. Ettől függetlenül jól esett róla beszélni. Nem is közben, hanem utána volt jó érzés. Kedves volt, és bár kínosnak éreztem, hogy ilyen rohadt gyenge vagyok, hogy segítség kell, hogy összeszedjem magam, büszke is voltam, hogy tettem valamit az ügy érdekében. Ezek után hazarohantam, megfőztem a másnapi kajám, bekevertem az esti túróm, bekészítettem egy shake-et, összepakoltam az edzős cuccom és elzúztam otthonról fél 6 körül. 

 Miután találkoztam egy ismerőssel, negyed 10-kor megindultam a volt gimimbe az Éjszakai Sportra, m int öregdiák. Nem gondoltam, hogy ilyen felüdítő és megnyugtató lesz látni pár volt osztálytársam, és a volt tanáraim, de annyira biztonságot sugárzott az egész. A hely, ahol semmit nem kellett csinálni, csak tanulni. Nem kellett hónapokon belül a sorsomról dönteni, hogy belekezdek e valami suliba, amit valószínűleg utálni fogok, de ha nem kezdek bele, mégis mi lesz velem? Csak ott voltak akik mellett az lettem aki, mert a 4 év alatt komolyodtam meg igazán. Mellettük még bennem volt a gondtalanság és úgy éreztem minden rendben lesz... 

 Az első sport a röpi volt. A tanárok után a 2-ok lettünk. Ugyanez a helyzet kéziben is. De a lényeg, hogy betettem az iskolakapun a lábam 10-kor, úgy, hogy előtte 6-kor keltem, és az egész idő alatt egyszer aludtam, a saját kezemet párnának használva, egy tesitermi matracon, Barni pulcsijába és a kabátommal takarózva 20 percet a röpi és a kosár között. Meglepően felüdítő volt. 

 Végül 6:40 körül léptem ki a suli kapuján és értem haza kb 7-re. Leültem, benyomtam a gépet + egy tál zabkását a pofimba egy bögre kávéval öblítve és megnéztem mi a soron következő insanity. 7:20-kor már "vígan" toltam a Power Jumps-ot. Iszonyú büszke voltam magamra. Gyors fürdés, túró bekeverés és kaja elrakás. Sietés a metróhoz... nos, a metró elringat, különösen ilyen állapotban. Együltömben elaludtam, és a fejem nem csuklott le, de álmodtam. Egy dielerrel álmodtam, és mikor felriadtam azt hittem, hogy füvet rejtegetek a táskámban, majd örömmel konstatáltam, hogy csak álom... itt már gondok vannak.

 Beértem, azóta próbálom mindenfélével ébren tartani magam... több mint 29 órája nem aludtam és fél6-ig dolgozom, onnan megyek a Corvinus-ra, mert csak érdekel ez az LT-s butaság, meg Domival is akarok találkozni és most, érettségi időszakban megértem, ha amúgy totál nem ér rá, úgyhogy kapva kapok az alkalmon. 

Szóval, ha ezek utána valaki azt mondja, hogy nincs ideje, vagy energiája edzeni, azt olyan szinten pofán röhögöm, hogy majd csak leshet... és mi volt a legnagyobb motiváció? Hogy mikor hazaértem az Éjszakai Sportról, és felhúztam a tükör előtt a blúzomat, hogy meglessem a hasam, akkor totál tónusos volt... szóval a legnagyobb motiváció magamnak Én vagyok. :)

Gyogyibogyi Chapter 1

 Istenem, annyi gondolatom van, annyira kattog az agyam mintha bekaptam volna egy Csúcshatásos bogyót.

Nem írtam, nem volt kedvem. Mindig megnyitottam a blogot, és végül inkább felcsaptam a naplómat és oda írtam. Rengeteget írtam. A fájdalmam, a boldogságom és ezer írásba (nem tudom mibe) belekezdtem.

 Végignéztem az  Így jártam anyátokkalt, és bár elszomorított a vége, nem is akarok spoiler-ezni, és nem is ez a lényeg. A lényeg, hogy bámultam az  utolsó részek egyikét, és annyi baromság volt benne, ami nem tűnik így furának... viszont az én tollamból bénának tűnne. Félek a fantáziámtól és ez SZAR. Azóta megállás nélkül írok, és bár nem egybefüggő dolgokat, és talán óriási kaksi is, én élvezem és ez a lényeg. Ma órák óta csak írtam és rajzoltam, mikor rájöttem, hogy mennyire kimerített, és hogy mennyi idő telt el. Utoljára akkor mertem belemerülni az írásba, mikor 10-ben ott hagytam a bioszfaktot, mert, hogy író akartam lenni... csak a hiba ott van, hogy akármit is írok senkinek nem merem megmutatni, az életemen kívül, mivel ez amit most is olvasol a valóság, nem kitaláció... ha azt mondod rá, hogy "hé, ez gagyi!", akkor is így történnek a dolgok. Viszont amit írok, leszabad gagyizni, hiszen azt én találom ki. Anyukám olvasta összvissz 2 írásomat, és ennyi a közönséget engedtem meg magamnak. (neki tetszett :DD).

 És vannak a napok, mikor népszerű vagy. Mikor a pénzszállítóbácsi megjegyzi, hogy mennyivel szebb az új recepciós. Mikor az új srác egésznap téged figyel. Mikor csak látásból ismert emberek kedvesen rád írnak. Mikor régi barátok színt vallanak. Mikor a GLS futárfiú megjegyzi, hogy ő már rég megjegyezte a neved. És mikor a fiú a metrón végig keresi a szemkontaktust majd leszállásnál rád kacsint. Vagy amikor a blogod látogatottsága meglepően a 3×-osa a többi naphoz képest. Valaki valami magyarázat esetleg?

Aztán mikor másnap felébredsz ugyanúgy leszar mindenki. 

Rég volt rajtam ez a fölső, lehet többet kellene hordanom..

Szar bölcselkedés

Kiolvastam a Fehér, mint a tej, piros, mint a vér-t. Olyan alapvető dolgok vannak benne, mint a halál. A sztori nem nagy, csak elgondolkodtat. Elgondolkoztat, mint egy temetés mondjuk. Elgondolkodtat, hogy mennyi mindent tegyél meg. Tedd meg, amitől félsz megtenni! Mond ki, amit érzel! Bocsáss meg! Ne vitázz feleslegesen! Élvezd az apró dolgokat!

Ugyanezek mind felmerültek bennem, mikor meghalt Tomi. Mikor ballagtunk a temetőben. Az ember ilyenkor mindig megfogadja, hogy most majd más lesz, több időt szánsz erre meg arra, és mondjuk kevesebbet töltesz azzal, hogy az ágyon döglődsz. Többször mondod ki embereknek, hogy mennyire szereted őket, és mennyire fontosak. De túl fáradt a lelkünk ehhez, a szavak értéke pedig megkopik, ha örökösen használjuk őket. Nem mondhatom köszönésképpen azt, hogy "Szia, szeretlek!", mert ha mindig ezt mondom megszokja az emberek füle, ahogy az enyém is megszokná. Hogy lepném meg anyukámat egy olyan e-maillel, hogy "Szeretlek anyu!", ha állandóan ezt hallgatná. 

 Én is szívesebben hallom azt ritkábban, hogy "Ajh, de szeretlek, te Idióta!", minthogy "Szeretlek szerelmem!", a nap több percében. 

Hetedikes koromban beteg lettem, 2 hónapig nem mehettem utcára, csak ha a kocsiba kellett beülnöm a kórházig. Rengeteg dolog hiányzott. Hiányzott a tanulás, amit amúgy utáltam. Hiányzott, hogy kutyát sétáltassak. De az egyik legjobban hiányzó dolog, az a postaládánk volt. Én még csak 13 éves voltam, szinte sose kaptam levelet, max ha a fogorvosom küldött képeslapot karácsonykor. De mindennap én voltam, aki a suliból hazafelejövet felnyitottam a postaládát és kivettem anyuék levelét, számlákat, meg miegymást, és felvittem... valami megmagyarázhatatlan okból, annyira vágyódtam utána, hogy megint én hozogathassam fel a leveleket, és mióta újra megtehetem, megint egy kis semmiségnek tűnik. Kivéve mikor elgondolkozom ezen... szóval  így kell megbecsülni az élet apróságait.

De kurva bölcs vagyok.

Az ember egy álmot akar szőni, vagy meg akarja védelmezni az álmát, és engedélyt kell rá kérnie. Ilyen egy világot, bazdmeg! Biztatnak, hogy álmodj, aztán alig kezdenél hozzá, máris az utadat állják. Irigykednek.

Napszerelem

 Van nektek olyan, amikor egyszerűen mindent szépnek láttok? Mikor az ablaküveg porosságában is megtalálom azt a kis mintát, ami elbűvöl. Amikor az az idegesítő csapcsöpögős hang is tetszik, ami amúgy idegesít. Amikor még a lila alapon neon zöld csíkos pólóban is látok valamit ami megfog... ilyenkor vagyok teljesen boldog, és ez a nap ilyen.

 Általában nincs gondom az életemmel. Az idő nagyrészében szeretem, sokra tartom, a hiányosságok ellenére is tökéletesnek gondolom... viszont van amikor bebasz a ménykü' és utálom az egészet. Mikor utálom, hogy az általános feladataim is soknak tűnnek, mikor nem tudom eleget tenni apukám és a nagymamám igényeinek. Mikor anyukáménak sem. Mikor bűntudatom van edzés közben, hogy nem hagyom a percben, hogy apu kicsit támaszkodjon rám. Mikor bűntudatom van, mert nem sikerült 10 perc alatt lezuhanyoznom, csak 30, mert tököltem a meleg víz alatt. Ilyenkor még a dolgok is a nyakamba zúdulnak, amik tulajdonképpen megváltozhatatlanok... vagy csak idő kérdése és megváltoznak, de nekem nincs beleszólásom. Nem tehetek az ellen semmit, hogy idén nem járok suliba, és csak jövőre tanulok. Nem sürgethetem, hogy elfogyjak, mert vagy megáll a fogyás a leptin szintem kifogyása miatt, vagy izomból fogyok. Nem tehetek az ellen semmit, hogy engem mindenki itt hagy akit szeretek, hogy külföldre menjen. Fts! Most nyáron 3 "barátom" hagy itt a francba hülye Amerika és hülye Anglia miatt. Egy pedig már egy éve itt hagyott és csak augusztusban jön haza.

 Tegnap legalább azt megtanultam, hogy a szavaknak tényleg óriási ereje van... de most tényleg, a hangulatom 180°-os fordulatot vett, mióta kiöntöttem ami a szívem nyomta, bár a helyzeten nem sokat változtatott.

 Tegnap megajándékoztam magam egy doboz rumos-szőlős-narancsos teával, és olyan mint a drog, csak erre vágyom. Olyan buta vagyok, hogy évek óta csak zöld teával sanyargatom magam. Rájöttem, hogy már nem is szeretem igazából, csak a víznél még mindig jobb.

Reggel 10-kor megkattantam és elárasztottam barom válaszokkal az ask.fm-emet.