♥

 2014 szilveszterekor rendkívül illuminált állapotban tettem egy fogadalmat, miszerint 2015 az én évem lesz… sok tekintetben. Aztán elkezdődött maga az év, egyből a szilveszter egy hatalmas kupac kakkantásként végződött, és nem, hogy jobbnak éreztem volna, mint a 2014-es év végét, hanem egyenesen rosszabb volt… Nem is észleltem kik és mik vesznek körül és nem is mertem arról álmodni, ami rám várt.

 Na de eltelt fél év és ezzel elérkezett a szülinapom is, amit, mint említettem méltóképp megünnepeltem a napján egy kis Analízis 1-el, aminek másnap ünnepélyesen búcsút mondhattam, ugyanis ELÉGSÉGES lett a vizsgám… de az a nap enélkül is nagyon hajazott a tökéletes nap címre, ugyanis G-vel voltam a vizsga után, vérplazmát adtunk (állandó romi programunk), és minimálisan voltam rosszul. Azután pedig szimplán vele lógtam és hihetetlen, na… nem tudom jellemezni ugyanis nem kenyerem a nyáladzás (csak a buksimban), így max hülye példákkal tudok dobálózni, ami a töredékét nem fejezi ki annak, ami bennem van, és nem hagyja lemerülni az aksimat.

 Szóval ő az első talán aki, komolyan kíváncsi RÁM… aki képes felháborodni, ha nem tudja megfejteni a bajom; akivel kölcsönösen olvassuk egymás kedvenc könyvét; aki szeretné megismerni a világomat; aki szeretné, ha én is megismerném az övét; aki tud motiválni; aki betudja lőni a határaimat; aki mellett tényleg nőiesnek érzem magam; és hosszú idő után az első, akit úgy érzek, hogy nem csak azért kell, mert éppen nem akarok egyedül lenni, hanem mert az ő boldogságába is akarok energiát feccölni …. Szóval ő G az én szememmel. ( Ja és az európai Hearthstone szerveren benne van a top 15%-ban!)

A photo posted by Vivi Boda (@bodavivi) on May 12, 2015 at 11:35pm PDT

 Miután feltöltöttem magam és remélhetőleg őt is, megünnepeltük a szülinapom a barátaimmal 12-én. Idén nem is izgultam azon, hogy senki nem jön el, mint eddig minden évben. Az eddigi legjobb szülinapom volt. Tökre boldoggá tett, hogy mindenki ott volt, aki igazán számított, és az meg végképp, hogy mindenki jól érezte magát úgy, hogy nem ismerték egymást az emberek. Ajh, annyira imádom mindet! ♥

Azóta sikeresen huzatot kapott a torkom, de holnapra kutya bajom nem lesz. Ma selejteztem és tök sok tök jó képet találtam egy füzetben. (és az igényesség teljes igénye nélkül lefotóztam párat).

A szalagavatóról

A gyönyörűséges első kutyusomról 

 

Egy közös kutyás futásról, amin egyikünk se futott

És végül bizonyíték arról mekkora menő is voltam már kiskoromban

És mindezek után, így 2015 majdnem felénél azt kell, hogy mondjam, hogy ha már más nem is történne 2015-ben, baromira az én évem lenne már most!

Szimplán rossz tantárgyra jelentkeztem

 A terem megint az enyém… nem vagyok királynője, se szörnyetege… Csak bevonulok és az enyém. Pont.

 Teljesen máshogy látom mint az elmúlt időben és sokkal szebb. Többek között felfedeztem, hogy a fal zöld… (már ahol fal van és nem méteres tükrök vagy ablakok terpeszkednek). Azt is, hogy a gépek pirosak. Eddig kutyaként mászkáltam ott… nem is királynőként. Szörnyetegnek még elmentem, olyan vérfarkasféleként, fekete-fehérben láttam mindent és mindig zúztam, nyögtem, izzadtam… most pedig lágyan belibbenek és Nőként létezem. Másnak a különbség annyiban nyilvánul meg, hogy nem vagyok bazi elutasító, ha hozzám szólnak, mosolyogva köszönök vissza… meg egyáltalán mosolygok. Nem izzadok, hanem pónisan csillámlok, és nem nyögök, hanem…. na, jó, nyögök, mint a kurvaisten, ha úgy van!

 A vizsgáimmal szarul állok. Az egyik bukta a másik ötös, de a buktát korrigálni fogom holnap kettesre, ha beledöglöm is… ebből kifolyólag a szülinapom az integrálás örömével és a komplex számok rejtekes zugainak felfedezésével telt… DE mivel is lehetne boldogabbá tenni magam a szülinapomon mint ennyi sikerélménnyel ami az analízis pompás bugyrainak megértésével jár? Hm.

 Volt egy kis ereszd el a hajam azért! Vettem magamnak egy cukormentes energiaitalt és még az esti túrómba is raktam egy fél banánt!

 A tortamozgalmat sikeresen elnyomtam a családban idén is, de azért egy kettes és egy egyes gyertya állt az asztalon egymás mellett nagymamámnál, amikor átmentem (ami véleményem szerint igen veszélyes volt, lévén, hogy ez egy faasztalon állt, mögötte egy rattan tálcával két oldalán pedig papírba csomagolt cserepes növényekkel – de azért rendkívül kedves gesztus volt). Bármilyen meglepő a torta hiánya volt a legkedvesebb ajándékom tőlük… tudod, hogy elfogadták, hogy nem eszek ilyet, én ez vagyok és ez nem vitatárgya.

 Az elmúlt héten minden varázslatosan fasza… mindent imádok, ahogy van, és nem aggódom feleslegesen. Úgy érzem a még meg nem álmodott céljaim is sikerülni fognak, ha nem spilázom túl és így annyira könnyednek tűnik az életem, hogy nem tudok betelni vele.

 Egyébként vannak kiscicák a házban, akiket első hallásra utáltam (most már leírni is fájt ezt), de nem lehet nem bírni a pofájukat egyszerűen… na, jó, értük talán aggódom picit ahányszor a 2. emeleti folyosó legszélén vadásznak valamire, ami általában ott sincs, és kis híján leesnek.

 Édesjóanyámmal mostanában meglehetősen sokat vitatkozom olyan jelentéktelen dolgokon, minthogy miért nem mosogattam el, ami egyébként egyáltalán nem jellemző, csak akkor, ha egy nap ébren vagyok, mondjuk, 18 órát abból rengeteget tanulok, és esetleg edzek, akkor pont leszarom a szájbakurt mosatlant… 1 napig… No. Ez az állapot azért leszippant egy adagot időnként a boldogságomból, de alapvetően minden jó.

 A másik pedig az, hogy szar olyan álmokat kergetni, amik sosem, mármint SOSEM valósulnak meg, mert nem tehetik… egyszerűen az életrendje és biológiai adottságai miatt NEM teheti… de azért küzdök. Úgy küzdök, mintha azt mondanám, jobb érettségit akarok, ezért tanulok… összefüggőnek hallatszik teljesen, közben, ha mélyebben belenéz az ember rájön, hogy emelt matekra jelentkezett, miközben a történelemkönyvet bújja… 

Csillogó szemek

 Imádom az életem, mikor épp utálom, akkor is. Mármint így volt ez 1 hónappal ezelőttig. Küzdöttem a B-vel, küzdöttem magammal, a tükörrel, az elmémmel, az engem körülvevő világgal és emellett megbecsültem a színes mamuszom, az eperteát, a leveleket a postaládánkban, a sorozatokat az interneten, a kedves pillantásokat, a szép mosolyokat, a nyálas, de annál igazabb közhelyeket, a szép ruhákat, a helyes fiúkat, a kedves lányokat, a tudás örömét, a BME-t, a mindennapi zabkásámat  és sorolhatnám mennyi dolgon nem tudtam csak úgy átsiklani, amin más igen… rohadt unalmas lenne egyébként beleolvasni akárkinek a naplómba, mert oldalakat tudok áradozni hasonló dolgokról.. tudtam. Körülbelül egy hónappal ezelőttig.

 Kezdetben nem tűnt fel a változás, aztán a hetekben gondolkodtam el, milyen szar, hogy nem értékelem úgy túl a dolgokat, mint azelőtt, nem érzem tökéletesnek a tökéletlen életem. Nem érzem semmilyennek, csak vagyok.

 A ragyogó logikám ebben az esetben elhagyott, nem kötötte össze semmilyen időponttal a történteket, úgyhogy kicsit búslakodtam és reméltem, majd helyrerázódik minden a buksimban, vagy talán a kis baromságok túlértékelése valami mini depresszió mellékhatása.

 Aztán vasárnap gyereknap alkalmából kaptam egy terembérletnyi pénzt és nem volt kérdés. Már csak a gondolata, hogy megint ott lehetek visszahozta az érzést, amit az elmúlt 1 hónapban hiányoltam. Már csak a gondolat, hogy ott leszek bazi nagy magabiztosságot adott… belekezdhetnék egy regénynyi magyarázatba az érzésről, de ezt tényleg csak az értheti, aki átéli… akinek van valami olyan külső plusz az életében, mint nekem sport (de annak, meg pont nincs mit ezen magyarázni)… akármi, ami csak a tied, csak magadért csinálod, ami lelket ápol; büszkévé, erőssé tesz. Csak magadat kell legyőznöd.

Szóval végülis hálás vagyok az 1 hónap kihagyásnak, mert jobban értékelem a termet. Hálás vagyok az Insanitynek, hogy szétbaszta a derekam, mert visszaterelt a helyes irányba.

 A terv most heti 2 láb, 1 kar, 1 has+kardió nap és heti 1 futás, mert kitisztítja az elmém. A popsit nagyon sorozni fogom és a mentális egészségemre kiemelt figyelmet fordítok. Emellett a nyújtásra is több hangsúlyt fektetek, mert amúgy is imádok nyújtani.

 Innen pedig nincs megállás. 

Az életem elkápráztatott már akkor, mikor fele ilyen tökéletes sem volt.

  Szóval nyári terveim közt szerepel a matek A1 vizsga, szülinapozás, Efott, a barátaim nyakára járás, a barátom buzerálása a szeretettemmel, a komfortzónám határainak kiterjesztése több kilométeres távra, hagyni az életnek, hogy beszippantson, és minden lehetőséget megragadni…

 Kurva nyálas vagyok.. látod ezt tette velem egy kis edzés: csillogó szemeket és nyáladzást. 

Pajtizási folyamat

 Abban a hitben éltem a mai napig, hogy az emberek egy bizonyos részének különös mód szerethető vagyok, aztán kutyasétáltatás közben elmélkedtem el egy-két dolgon. 

 Legfőképp azon, hogy attól, mert én kiábrándultam egy csomó emberből, meg úgy az emberi természetből általánosságban és nehezen találom a közegem... Ebből kifolyólag úgy érzem minden barátom, minden szerettem, sőt minden volt pajtásom, akikkel még adunk életjelet egy-egy fél évenkénti találkozón, hogy aztán néha napján szívességeket kérhessünk egymástól (én tényleg szívesen szívességeskedek) pótolhatatlan az életemben és foggal, körömmel ragaszkodom hozzájuk, de ez még nem jelenti, hogy kölcsönös.

 Nem is kéne büszkének lennem a több éves barátságaimra, az el nem szakadt szálakra, a "ha nem is beszélünk, de itt vagyok, ha baj van... vagy ha a költözésben segíteni kell!" kapcsolataimra, mert ezek talán nem is nekem szólnak. Talán nem is bizonyítékai annak mennyire hagyok mély nyomot valakiben, csupán mind az antiszociális, introvertált énem melléktermékei...  

 Tehát a kérdés az, hogy jelentek e nekik annyit, mint nekem jelentenek ők, hogy a hónapokra kapcsolatmegszakítós összebalhézások  vagy a szimplán "most épp ezer más dolgom van, nincs időm" időszakok ellenére is szeretem őket és nem tudok szabadulni a gondolattól mennyire, hiányoznak... vagy egyáltalán tényleg hiányoznak e és nem csak a visszamaradott kapcsolatteremtő képességem velejárója, hogy nehezen szakadok el olyanoktól, akiknek egyszer végre megnyílok (kizárt!).

 Szóval a barátkozás folyamata úgy zajlik, hogy lapítok, mint szar a fűben, válaszolok, ha kérdeznek. Az emberek lekopnak, mert megunják, hogy semmi érzelmet nem tudnak kihajszolni belőlem. Valamilyen okból kifolyólag marad pár kitartó egyed, akik próbálják átfúrni a végeláthatatlan falat.. én próbálok jó arcnak tűnni, de (akkor úgy érzem önhibámon kívül) semmi lényeges információt nem osztok meg magamról... olyan vagyok, mint egy nagyon ügyes beépített ember. Tudják ki vagyok, de kb. a nevemen kívül semmit nem tudnak elmondani rólam... aztán hosszú idő elteltével kibukik belőlem egy olyan szinten belsőséges információ (kezdetben csak a társaság számomra Legfőbbjének), hogy még én is elcsodálkozom, hogy létezett és attól fogva a Legfőbbem még a bugyijaim színskáláját is kívülről fújhatja, ha igényt tart rá.. ez beindít egy folyamatot, míg végül kivirágzom, magyarán akkora pofám lesz mint a bécsi kapu... és akkor innen származik az, hogy "először olyan jó kislánynak tűntél.". Aztán a Legfőbbjeim a végleges barátaim... (avagy antiszocialitásom melléktermékei... attól függ, ők miként gondolnak rám.).

Segget a számból

 Na, jó. Nagy volt a szám itt edzőtermi tekintetben.

 Bár lehet a mai különösen erős önkritikus hozzáállásomnak köszönhető, de jelenleg ott tartok, hogy legyen már hétfő és kezdhessek a teremben, ahogy ébredek… bár ezzel több probléma is akad jelenleg, de több érv szól mellette. Vagyis egy bazi nagy érv.

 Szóval az érv ellene továbbra is legfőképp mások mentalitása… aminek így a „mások” szóból kiindulva nem is kéne érvnek lennie. Nagyon oda kell figyelnem és a szerelemre kell a hangsúlyt fektetnem, nem az állatkodásra. Nem szabad túl nagy súlyokat használnom, mert a vége az lesz, hogy nem fogok lejárni, ha a rosszabb napjaimon is a szenvedést társítom a teremhez.

Másik érv, hogy olyan edzés tervvel rendelkezem, amiben nekem sok a kar edzés. Én nem akarok izmosabb karokat… most ott tartok, hogy tök mindegy, hogy izom megy e le belőle, csak legyen vékonyabb, könyörgöm. Edzéstervet csak júniusban tudok rendelni, de az egyetlen edző, akiben megbízom, a világ másik felén van (na, jó, csak Franciaországban) és a fene tudja mikor tér vissza.

 Továbbá spórolni is jó lenne kondibérleten, meg így a terven is, de ez nem állapot.

Mellette pedig sokkal nagyobb fajsúlyú dolgok szólnak. Például a seggem, ami rohamosan változik, én pedig siratom. A lelki nyugalmam. Hiányzik az igazi endorfin.

Másrészt az Insanityt nem nekem találták ki, mert épp nagy Power Jump-olásban voltam, mikor sikerült úgy leérkeznem, hogy visszatért az utoljára 5 évvel ezelőtt megjelenő derékfájásom, aminek köszönhetően ma segítséget kellett kérnem a Tescoban a kedvelt édesítőszerem beszerzéséhez a legalsó polcról. A sportot a héten már hanyagolom, és mellette imádkozom, hogy elmúljon a derékfájás és jövő héten ne szakadjon ki a medencecsontom a helyéről csípőemelés vagy Smith-keretes guggolás közben.

 Harmadrészt az Insanityvel nem tombolom ki magam. Nincs meg az érzés közben és után, mikor ideges vagyok, hogy ez legalább van nekem. Minden oké lesz. Ez nem egy fizikális Love Actually... a terem képes annak lenni.

 Jaj, ahogy most írtam, bele is borzongtam… annyira várom.

 Ma viszont megejtettem egy vérplazmaadást, immáron 6-szor, és még mindig nem sikerül rosszul lét nélkül leadnom 800ml-t, pedig direkt egy Giant Bar-t is benyomtam előtte… méghozzá egy Cranberry-set. Minden csokit, kekszet és egyéb édességet űberel… Jó cucc!

Mielőtt elengedett az orvos, megismerkedhettem az ácsorgás veszélyeivel, és azt kaptam útravalóul, hogy ha rosszul vagyok a tömegközlekedésen, akkor szóljak, hogy adják át a helyet, különben elájulok, eltöröm a kezem, lábam, agyrázódásom lesz. Amik még a kisebb bajok, mert, ahogy beütöm a fejem észre sem veszem és az agyat körülvevő burkok közül megsérül az egyik, és elpattan egy ér, amitől később fájni fog a fejem, vérömleny lesz benne és komplett módon kell kezelni, de ha nem is kezelik, meghalok!!! Szóval ne annyira tömegközlekedjetek szerintem, mert elég veszélyesnek tűnik, ha véletlen megbotlotok és beveritek a buksitokat.

 Na, jó, visszatérve az edzés témát még nem teljesen rágtam át, ha most vissza is megyek, közben azon leszek, hogy jobb alternatívát találjak, ami elérhető is. 

Haszontalan napjaim

 Megtaláltam az álmatlanság ellenszerét..

 Szenvedtem egy ideje azzal, hogy lefeküdtem időben, rögtön bealudtam és hajnali 3-4-5-kor felébredtem, sok esetben vissza se tudtam aludni. Nos, az utóbbi időben javult a helyzet, mikor a szénhidrátról áttettem a hangsúlyt a zsírokra egyébként, de még mindig nem eleget. Esélyem sem volt elkésni valahonnan azért, mert elaludtam. Fontolgattam, hogy veszek mákolajat, vagy minden lefekvés előtt leiszom magam… ezek elvileg segítik az alvást, és az utóbbit kísérletekkel is alá tudom támasztani, de végül ráébredtem egy olcsóbb megoldásra.

 Szóval úgy néz ki, hogy 

1. Töltsd le a Hearthstone-t!
2. Eszmélj fel hajnali 2-kor, hogy nemhogy a társadalom, de még saját magad számára sem vagy hasznos. 
3. 3-kor menj lefeküdni.

 Az egy rendkívül rossz döntés volt részemről, hogy ezt vizsga előtt 3 nappal tettem, de a tananyagot csak lenyomtam a torkomon, szóval Gyere üzleti környezet! Kivégezlek! (vagy ő engem… részletkérdés).

 Szóval az elmúlt 3 nap leginkább alvással, némi tanulással, Dr. House bámulással, Hearthstone-ozással, evéssel, Insanityvel, evéssel, főzéssel, evéssel, kornyikálással és egyszemélyes partizással telt. Az élet szép.

 A buksimba még mindig nem férnek bele olyan dolgok egyébként, hogyha 2 napig az emberek nem tudnak bejutni a Tescoba, miért kell egy hónapra elegendő csirkemell tartalékot betárazni, miért nem lehet hagyni másnak is (szomorúfej); másrészről, az sem, hogy Shaun T miért olyan kegyetlen, hogy egymásután következnek a Pure Cardio-ban a Suicide Drills, a Switch Kicks, a Wide Football Sprint, a Stance Jacks, a Pedal megfejelve egy Hook and Jump Rope-al, egy Power Jacks-el és EGY LEVEL 2 DRILLS-el… hogy utána még a szaros Scissor Runs-t is kurvaanyázva rettentő fáradtan kelljen csinálnom. MONDD MIÉRT?

 Kutakodtam, és kutakodom, hogy mégis milyen edzéssel próbálkozzam miután befejeztem az Insanity-t. Nagyon húz a szívem a terembe és motiváló videókat se merek megnyitni, mert tényleg fáj a lelkemnek, de féltem magam attól a mentalitástól… másrészről meg hiányzik az olyan szintű kerek seggem.

 Van itt calisthenics és Mind The Step. Talán a Mind The Step közelebb áll hozzám, bár abból nem tudnék annyi edzést finanszírozni amennyit akarnék… szóval lehet, itthon neki állok a húzódzkodó rudammal, a falammal, a súlyzóimmal bűvészkedni heti 3* és eljárok Mts-re… de röpizni is akarok… és a kerek seggemet is visszakapni, de futni is mellette… szóval, ja, az élet nehéz is.

Jelentem egyébként hosszú idő után magamhoz képest tetemesebb mennyiséget ittam… szóval 4 dl bortól berúgtam. Tapstaps. Szülinapomon tervezem nem megfosztani magam a kedvencemtől, a rumtól, mert egy kibaszott kalóz vagyok, sem az abszinttól… a fejlemények ebből kiindulva érdekesek lesznek.

 Tervez(t)em meghívni a hozzám legközelebb állókat valami pubba, mert tényleg szeretem őket… úgy együtt. Deee az, hogy néz már ki, hogy „Gyertek, ünnepeljetek engem!”… úgyhogy nem tudom, mennyire világi egoista megmozdulás lenne ez részemről. 

Megszűntem bolondnak lenni

 Nagyon kedves, hogy ahogy írtam rögtön lett látogatottsága a blognak, másrészt meg kurvára feszélyezett egy pillanatig, mert ilyenkor elvártnak érzem, hogy érdekeset és értelmeset írjak, mikor én még arra is nehezen vagyok képes, hogy az iróniát éreztessem írásban.  

 Mikor eleresztettem egy olyan bejegyzést, hogy túl nagy a banán, szimplán unalomból, hülyeségből leírtam, hogy valóban nagy volt a banán a süti többi alapanyag mennyiségéhez képest, aztán mindenki full komolyan vette, és ha nem olyan kérdéseket kellett moderálnom ask.fm-ről, hogy biztos csokifaszról beszélek, akkor mindenképp valamit bele akartak látni az emberek. Pedig ennyi, szimplán ilyen unalmas vagyok, hogy túl nagy banánt veszek a piacon.

 Aztán most, ahogy meg lett rohamozva a blog az aktiválás után, olyan sebességgel le is csökkent másnapra a közönség; ez megnyugtatta piciny lelkem, hogy nincsenek pszichopata ismerőseim, akik úgy is feljárnak, hogy nem is írok lószart sem (csak szimplán újra és újra átpörgetik a meglévő posztokat?!) és írhatok magányomban a volt látogatottság 5%-ának. Egyébként, ja, világi hülyeségem, hogy blogolok, de zavar, ha sokan olvassák.

 Szóval lényeg, hogy a dolgok változatlanok, ennek tehát  kötelező jelleggel szentelnem kellett egy posztot.

 Voltam A Dokinál, és azt mondta ne is nagyon menjek többet, szóval a 3 találkozó leredukálódott 1,5-re: a tegnapira és még be kell ugranom papírokért.

 Megemlített pár dolgot az első pár találkozónkból, meg aztán úgy a többiből, amiken teljesen jól elszórakozott, csak akkor nem vallotta be. Mondjuk mikor rákérdezett az étkezésemre, és megkérdezte, hogy szoktam e zsíros dolgokat enni, arra várván, hogy majd színt vallok, hogy jaaa, néha napján egy kis hurkát, kolbásszal és leöblítem 3 zacskót chipsszel, én pedig bűntudattal a szemeimben bevallottam, hogy, hát néha félzsíros túrót eszem zsírszegény helyett.. és van, hogy 2 tojássárgájával eszem a zabkását… Na jó, ez tényleg muris volt őszintén, mekkora idióta voltam.

 Aztán felhozott pár mondatot a kezdetekről, amikor először nyilatkoztam magamról, meg ahogy utoljára… és jól kiparodizálta, hogy Jéé, tényleg gondolhatja valaki rólam azt, hogy vonzó vagyok és, nem azért néz végig rajtam, mert azt gondolja, hogy nem passzol az övemhez a cipőm? Csuda egy világ.

 Aztán kicsit képeztünk is, amit én még MINDIG utálok. Utálok úgy fantáziálni, hogy megmondják mit fantáziáljak. Mikor egyszer képeztünk egy házról, amit én egy tisztáson képzeltem el, akkor tök szívesen beslattyogtam volna az erdőbe, mivel onnan tök finom mohaillatot képzeltem, és volt egy olyan érzésem is, hogy vannak ott szarvasok.. ehelyett magamra kellett erőszakolnom, hogy bemenjek a házba, és körülnézzek, aztán megpróbáljam kiganézni a padlást (a szuperegom)… Halál unalmas volt.

Szóval az orvosilag diagnosztizált dilis pályafutásom véget ért… életem legkeményebb melója volt a fejemet és a lelkemet kitakarítani… De ezen is túl vagyunk, öröm, boldogság.