Pajtizási folyamat

 Abban a hitben éltem a mai napig, hogy az emberek egy bizonyos részének különös mód szerethető vagyok, aztán kutyasétáltatás közben elmélkedtem el egy-két dolgon. 

 Legfőképp azon, hogy attól, mert én kiábrándultam egy csomó emberből, meg úgy az emberi természetből általánosságban és nehezen találom a közegem... Ebből kifolyólag úgy érzem minden barátom, minden szerettem, sőt minden volt pajtásom, akikkel még adunk életjelet egy-egy fél évenkénti találkozón, hogy aztán néha napján szívességeket kérhessünk egymástól (én tényleg szívesen szívességeskedek) pótolhatatlan az életemben és foggal, körömmel ragaszkodom hozzájuk, de ez még nem jelenti, hogy kölcsönös.

 Nem is kéne büszkének lennem a több éves barátságaimra, az el nem szakadt szálakra, a "ha nem is beszélünk, de itt vagyok, ha baj van... vagy ha a költözésben segíteni kell!" kapcsolataimra, mert ezek talán nem is nekem szólnak. Talán nem is bizonyítékai annak mennyire hagyok mély nyomot valakiben, csupán mind az antiszociális, introvertált énem melléktermékei...  

 Tehát a kérdés az, hogy jelentek e nekik annyit, mint nekem jelentenek ők, hogy a hónapokra kapcsolatmegszakítós összebalhézások  vagy a szimplán "most épp ezer más dolgom van, nincs időm" időszakok ellenére is szeretem őket és nem tudok szabadulni a gondolattól mennyire, hiányoznak... vagy egyáltalán tényleg hiányoznak e és nem csak a visszamaradott kapcsolatteremtő képességem velejárója, hogy nehezen szakadok el olyanoktól, akiknek egyszer végre megnyílok (kizárt!).

 Szóval a barátkozás folyamata úgy zajlik, hogy lapítok, mint szar a fűben, válaszolok, ha kérdeznek. Az emberek lekopnak, mert megunják, hogy semmi érzelmet nem tudnak kihajszolni belőlem. Valamilyen okból kifolyólag marad pár kitartó egyed, akik próbálják átfúrni a végeláthatatlan falat.. én próbálok jó arcnak tűnni, de (akkor úgy érzem önhibámon kívül) semmi lényeges információt nem osztok meg magamról... olyan vagyok, mint egy nagyon ügyes beépített ember. Tudják ki vagyok, de kb. a nevemen kívül semmit nem tudnak elmondani rólam... aztán hosszú idő elteltével kibukik belőlem egy olyan szinten belsőséges információ (kezdetben csak a társaság számomra Legfőbbjének), hogy még én is elcsodálkozom, hogy létezett és attól fogva a Legfőbbem még a bugyijaim színskáláját is kívülről fújhatja, ha igényt tart rá.. ez beindít egy folyamatot, míg végül kivirágzom, magyarán akkora pofám lesz mint a bécsi kapu... és akkor innen származik az, hogy "először olyan jó kislánynak tűntél.". Aztán a Legfőbbjeim a végleges barátaim... (avagy antiszocialitásom melléktermékei... attól függ, ők miként gondolnak rám.).

Segget a számból

 Na, jó. Nagy volt a szám itt edzőtermi tekintetben.

 Bár lehet a mai különösen erős önkritikus hozzáállásomnak köszönhető, de jelenleg ott tartok, hogy legyen már hétfő és kezdhessek a teremben, ahogy ébredek… bár ezzel több probléma is akad jelenleg, de több érv szól mellette. Vagyis egy bazi nagy érv.

 Szóval az érv ellene továbbra is legfőképp mások mentalitása… aminek így a „mások” szóból kiindulva nem is kéne érvnek lennie. Nagyon oda kell figyelnem és a szerelemre kell a hangsúlyt fektetnem, nem az állatkodásra. Nem szabad túl nagy súlyokat használnom, mert a vége az lesz, hogy nem fogok lejárni, ha a rosszabb napjaimon is a szenvedést társítom a teremhez.

Másik érv, hogy olyan edzés tervvel rendelkezem, amiben nekem sok a kar edzés. Én nem akarok izmosabb karokat… most ott tartok, hogy tök mindegy, hogy izom megy e le belőle, csak legyen vékonyabb, könyörgöm. Edzéstervet csak júniusban tudok rendelni, de az egyetlen edző, akiben megbízom, a világ másik felén van (na, jó, csak Franciaországban) és a fene tudja mikor tér vissza.

 Továbbá spórolni is jó lenne kondibérleten, meg így a terven is, de ez nem állapot.

Mellette pedig sokkal nagyobb fajsúlyú dolgok szólnak. Például a seggem, ami rohamosan változik, én pedig siratom. A lelki nyugalmam. Hiányzik az igazi endorfin.

Másrészt az Insanityt nem nekem találták ki, mert épp nagy Power Jump-olásban voltam, mikor sikerült úgy leérkeznem, hogy visszatért az utoljára 5 évvel ezelőtt megjelenő derékfájásom, aminek köszönhetően ma segítséget kellett kérnem a Tescoban a kedvelt édesítőszerem beszerzéséhez a legalsó polcról. A sportot a héten már hanyagolom, és mellette imádkozom, hogy elmúljon a derékfájás és jövő héten ne szakadjon ki a medencecsontom a helyéről csípőemelés vagy Smith-keretes guggolás közben.

 Harmadrészt az Insanityvel nem tombolom ki magam. Nincs meg az érzés közben és után, mikor ideges vagyok, hogy ez legalább van nekem. Minden oké lesz. Ez nem egy fizikális Love Actually... a terem képes annak lenni.

 Jaj, ahogy most írtam, bele is borzongtam… annyira várom.

 Ma viszont megejtettem egy vérplazmaadást, immáron 6-szor, és még mindig nem sikerül rosszul lét nélkül leadnom 800ml-t, pedig direkt egy Giant Bar-t is benyomtam előtte… méghozzá egy Cranberry-set. Minden csokit, kekszet és egyéb édességet űberel… Jó cucc!

Mielőtt elengedett az orvos, megismerkedhettem az ácsorgás veszélyeivel, és azt kaptam útravalóul, hogy ha rosszul vagyok a tömegközlekedésen, akkor szóljak, hogy adják át a helyet, különben elájulok, eltöröm a kezem, lábam, agyrázódásom lesz. Amik még a kisebb bajok, mert, ahogy beütöm a fejem észre sem veszem és az agyat körülvevő burkok közül megsérül az egyik, és elpattan egy ér, amitől később fájni fog a fejem, vérömleny lesz benne és komplett módon kell kezelni, de ha nem is kezelik, meghalok!!! Szóval ne annyira tömegközlekedjetek szerintem, mert elég veszélyesnek tűnik, ha véletlen megbotlotok és beveritek a buksitokat.

 Na, jó, visszatérve az edzés témát még nem teljesen rágtam át, ha most vissza is megyek, közben azon leszek, hogy jobb alternatívát találjak, ami elérhető is. 

Haszontalan napjaim

 Megtaláltam az álmatlanság ellenszerét..

 Szenvedtem egy ideje azzal, hogy lefeküdtem időben, rögtön bealudtam és hajnali 3-4-5-kor felébredtem, sok esetben vissza se tudtam aludni. Nos, az utóbbi időben javult a helyzet, mikor a szénhidrátról áttettem a hangsúlyt a zsírokra egyébként, de még mindig nem eleget. Esélyem sem volt elkésni valahonnan azért, mert elaludtam. Fontolgattam, hogy veszek mákolajat, vagy minden lefekvés előtt leiszom magam… ezek elvileg segítik az alvást, és az utóbbit kísérletekkel is alá tudom támasztani, de végül ráébredtem egy olcsóbb megoldásra.

 Szóval úgy néz ki, hogy 

1. Töltsd le a Hearthstone-t!
2. Eszmélj fel hajnali 2-kor, hogy nemhogy a társadalom, de még saját magad számára sem vagy hasznos. 
3. 3-kor menj lefeküdni.

 Az egy rendkívül rossz döntés volt részemről, hogy ezt vizsga előtt 3 nappal tettem, de a tananyagot csak lenyomtam a torkomon, szóval Gyere üzleti környezet! Kivégezlek! (vagy ő engem… részletkérdés).

 Szóval az elmúlt 3 nap leginkább alvással, némi tanulással, Dr. House bámulással, Hearthstone-ozással, evéssel, Insanityvel, evéssel, főzéssel, evéssel, kornyikálással és egyszemélyes partizással telt. Az élet szép.

 A buksimba még mindig nem férnek bele olyan dolgok egyébként, hogyha 2 napig az emberek nem tudnak bejutni a Tescoba, miért kell egy hónapra elegendő csirkemell tartalékot betárazni, miért nem lehet hagyni másnak is (szomorúfej); másrészről, az sem, hogy Shaun T miért olyan kegyetlen, hogy egymásután következnek a Pure Cardio-ban a Suicide Drills, a Switch Kicks, a Wide Football Sprint, a Stance Jacks, a Pedal megfejelve egy Hook and Jump Rope-al, egy Power Jacks-el és EGY LEVEL 2 DRILLS-el… hogy utána még a szaros Scissor Runs-t is kurvaanyázva rettentő fáradtan kelljen csinálnom. MONDD MIÉRT?

 Kutakodtam, és kutakodom, hogy mégis milyen edzéssel próbálkozzam miután befejeztem az Insanity-t. Nagyon húz a szívem a terembe és motiváló videókat se merek megnyitni, mert tényleg fáj a lelkemnek, de féltem magam attól a mentalitástól… másrészről meg hiányzik az olyan szintű kerek seggem.

 Van itt calisthenics és Mind The Step. Talán a Mind The Step közelebb áll hozzám, bár abból nem tudnék annyi edzést finanszírozni amennyit akarnék… szóval lehet, itthon neki állok a húzódzkodó rudammal, a falammal, a súlyzóimmal bűvészkedni heti 3* és eljárok Mts-re… de röpizni is akarok… és a kerek seggemet is visszakapni, de futni is mellette… szóval, ja, az élet nehéz is.

Jelentem egyébként hosszú idő után magamhoz képest tetemesebb mennyiséget ittam… szóval 4 dl bortól berúgtam. Tapstaps. Szülinapomon tervezem nem megfosztani magam a kedvencemtől, a rumtól, mert egy kibaszott kalóz vagyok, sem az abszinttól… a fejlemények ebből kiindulva érdekesek lesznek.

 Tervez(t)em meghívni a hozzám legközelebb állókat valami pubba, mert tényleg szeretem őket… úgy együtt. Deee az, hogy néz már ki, hogy „Gyertek, ünnepeljetek engem!”… úgyhogy nem tudom, mennyire világi egoista megmozdulás lenne ez részemről. 

Megszűntem bolondnak lenni

 Nagyon kedves, hogy ahogy írtam rögtön lett látogatottsága a blognak, másrészt meg kurvára feszélyezett egy pillanatig, mert ilyenkor elvártnak érzem, hogy érdekeset és értelmeset írjak, mikor én még arra is nehezen vagyok képes, hogy az iróniát éreztessem írásban.  

 Mikor eleresztettem egy olyan bejegyzést, hogy túl nagy a banán, szimplán unalomból, hülyeségből leírtam, hogy valóban nagy volt a banán a süti többi alapanyag mennyiségéhez képest, aztán mindenki full komolyan vette, és ha nem olyan kérdéseket kellett moderálnom ask.fm-ről, hogy biztos csokifaszról beszélek, akkor mindenképp valamit bele akartak látni az emberek. Pedig ennyi, szimplán ilyen unalmas vagyok, hogy túl nagy banánt veszek a piacon.

 Aztán most, ahogy meg lett rohamozva a blog az aktiválás után, olyan sebességgel le is csökkent másnapra a közönség; ez megnyugtatta piciny lelkem, hogy nincsenek pszichopata ismerőseim, akik úgy is feljárnak, hogy nem is írok lószart sem (csak szimplán újra és újra átpörgetik a meglévő posztokat?!) és írhatok magányomban a volt látogatottság 5%-ának. Egyébként, ja, világi hülyeségem, hogy blogolok, de zavar, ha sokan olvassák.

 Szóval lényeg, hogy a dolgok változatlanok, ennek tehát  kötelező jelleggel szentelnem kellett egy posztot.

 Voltam A Dokinál, és azt mondta ne is nagyon menjek többet, szóval a 3 találkozó leredukálódott 1,5-re: a tegnapira és még be kell ugranom papírokért.

 Megemlített pár dolgot az első pár találkozónkból, meg aztán úgy a többiből, amiken teljesen jól elszórakozott, csak akkor nem vallotta be. Mondjuk mikor rákérdezett az étkezésemre, és megkérdezte, hogy szoktam e zsíros dolgokat enni, arra várván, hogy majd színt vallok, hogy jaaa, néha napján egy kis hurkát, kolbásszal és leöblítem 3 zacskót chipsszel, én pedig bűntudattal a szemeimben bevallottam, hogy, hát néha félzsíros túrót eszem zsírszegény helyett.. és van, hogy 2 tojássárgájával eszem a zabkását… Na jó, ez tényleg muris volt őszintén, mekkora idióta voltam.

 Aztán felhozott pár mondatot a kezdetekről, amikor először nyilatkoztam magamról, meg ahogy utoljára… és jól kiparodizálta, hogy Jéé, tényleg gondolhatja valaki rólam azt, hogy vonzó vagyok és, nem azért néz végig rajtam, mert azt gondolja, hogy nem passzol az övemhez a cipőm? Csuda egy világ.

 Aztán kicsit képeztünk is, amit én még MINDIG utálok. Utálok úgy fantáziálni, hogy megmondják mit fantáziáljak. Mikor egyszer képeztünk egy házról, amit én egy tisztáson képzeltem el, akkor tök szívesen beslattyogtam volna az erdőbe, mivel onnan tök finom mohaillatot képzeltem, és volt egy olyan érzésem is, hogy vannak ott szarvasok.. ehelyett magamra kellett erőszakolnom, hogy bemenjek a házba, és körülnézzek, aztán megpróbáljam kiganézni a padlást (a szuperegom)… Halál unalmas volt.

Szóval az orvosilag diagnosztizált dilis pályafutásom véget ért… életem legkeményebb melója volt a fejemet és a lelkemet kitakarítani… De ezen is túl vagyunk, öröm, boldogság.

Edzés kaja lelkibéke

 Hiányzott a blog.. hogy csak úgy hányjam a szavakat az érdektelen dolgokról. Hiába, 7 éve nem tudok szabadulni a dologtól... tök szép kötet(ek)et lehetne összerakni belőle, ha nem törölgettem volna minden exblogom. Mindig megunom a helyet, a közönséget (bocsi)... most is problémázok, mert nem tudok úgy belenyúlni a CSS-be ahogy én akarok... ahogy pl.: egy Wordpressen megoldható.

 A dolgok viszont fantasztikusan haladnak, az élet csodás én pedig rengeteget fejlődtem. Kezdetben fel sem tűnt egyébként, aztán a napokban olvastam vissza naplóimat (amiből ugyanúgy van vagy 10-15, és abból 1 van, amit az utolsó szál oldalig írtam.) és ja, tényleg eléggé reményt vesztettem meg minden. Meglepőnek érzem, hogy mégis mindennap neki álltam újra... na jó, csak minden másnap, de volt valami húzóerő. Amikor már másnak azt mondtam volna, hogy "Figyelj! Hagyd a picsába, már mindegy!", - na jó, ilyet sosem mondanék senkinek - én akkor is elhittem, hogy na most sikerül. Már nem tudom mi vezetett oda, azt tudom, hogy a mentsváram volt az edzés (és a Love Actually persze). 

 A probléma ott lépett fel, hogy már nem szerelemből csináltam, hanem harcos voltam. Átvette a kötelességtudat a helyét a vágynak. Ha lementem edzeni, félreértés ne essék, mindig feltöltött... de előtte sok időt elvett, hogy elinduljak, közben is sokat szenvedtem már... és nevetségesnek éreztem a kötelességtudat érzését, mivel egyedül magam miatt csináltam, szóval válthattam volna olyan sportra is amit szeretek. Másrészt benne voltam pár gyúrós csoportba Facebook-on, és belekeveredtem egy buta fajtába is, ahol attól eltekintve, hogy a képek 90%-a nem kifejezetten edzett nőkről szólt (Dana Linn Bailey-t pedig leundorítózták), a többi poszt arról szólt, hogy szar vagy, ha nem tartasz ki. Szar vagy, ha nem húzol edzeni a FASZBA, MOST!!! Szar vagy, ha félrezabálsz, KUTYA! És, hogyha te most kibaszod magad, 10%-os testzsírral, mindennel együtt, akkor (azon kívül, hogy megbaszhatsz minden nőt / Lazar Angelov is a kockás hasadra fogja verni) megváltod a világot... Kezdetben motiváló volt, olyan szempontból, hogy ha Ő meg Ő kitart és akkor is edz, ha éppen sokkal fontosabb dolgai lennének, akkor én miért ne. Fejlődtem is, rengeteget, már ha csak az edzés technikát, vagy a súlyokat veszem alapul, de éreztem, hogy ez a hozzáállás nagyon távol áll tőlem. Komolyan életem egyik legnagyobb szerelme, még mindig az edzés, a sport, de nem hagyhattam, hogy ilyen szintű függőség alakuljon ki.. hogy esetleg ez legyen az életem... nem akartam felszínes lenni és hiába próbálkoztam eltekinteni a csoportoktól, a teremben mégis ez a mentalitás fogad... árad az emberek szelleméből a hozzáállás... és én is úgy éreztem edzés közben, hogy "I'm a mothafuckin beast!" és, hogy én vagyok a terem királynője... amit egyszerű érezni ha minden edzés alkalmával kolbászparty van és nem fogják vissza magukat rád mozdulás vagy szimpla szemlegeltetéssel kapcsolatban. Szóval kihagytam egy hét edzést, míg átrágtam magam a dolgokon és az egy hét alatt jöttem rá, mennyivel szelídebb az életem a terem nélkül és vissza kell szorítanom az edzést és a táplálkozást is bizonyos békés keretek közé, ahol nem egy kibaszott szörnyeteg vagyok, hanem ahol az áll első helyen, hogy szerelmes legyek a mozgásba és az egészségtudatosságba, úgy magába.

 Minő meglepetés azóta nincs B, nem mondom, hogy edzeni is mindig van kedvem, de közben nem sírok (ja, persze az is megesett a teremben), maximum lekurvaanyázom Shaun T-t, de azt nem hallja senki, valószínűleg izomból is ment le sok, mivel érzem és látom, de kicsit talán jó is nem állandó feszítéssel a lábhajlítómban rohangálni. A tanulás is simábban megy és Renáta is azt mondta, szerinte optimális befejezni az üléseket, bogyi meg már február óta nincs. Még 3 alkalommal látom. 

Az élet csodás.

Nem magáért a tömegnövelésért, vagy a szálkásításért (ami egyébként teljes kudarcba fulladt a  túltervezettség miatt) eszem úgy, ahogy, hanem mert egészséges, és élvezem, tisztának érzem magam kívül belül. Most épp Insanityvel gyilkolom magam és már másodszor csinálom, de fejlődtem annyit az utóbbi időben, hogy a testem komfortzónája körülbelül tökéletesen NEM fedi egymást a mentális komfortzónámmal... örömmel érzem azt, hogy az izmaim égnek, és hogy nem jutok elég levegőhöz, olyan varázslatos dolog ez...