♥

 2014 szilveszterekor rendkívül illuminált állapotban tettem egy fogadalmat, miszerint 2015 az én évem lesz… sok tekintetben. Aztán elkezdődött maga az év, egyből a szilveszter egy hatalmas kupac kakkantásként végződött, és nem, hogy jobbnak éreztem volna, mint a 2014-es év végét, hanem egyenesen rosszabb volt… Nem is észleltem kik és mik vesznek körül és nem is mertem arról álmodni, ami rám várt.

 Na de eltelt fél év és ezzel elérkezett a szülinapom is, amit, mint említettem méltóképp megünnepeltem a napján egy kis Analízis 1-el, aminek másnap ünnepélyesen búcsút mondhattam, ugyanis ELÉGSÉGES lett a vizsgám… de az a nap enélkül is nagyon hajazott a tökéletes nap címre, ugyanis G-vel voltam a vizsga után, vérplazmát adtunk (állandó romi programunk), és minimálisan voltam rosszul. Azután pedig szimplán vele lógtam és hihetetlen, na… nem tudom jellemezni ugyanis nem kenyerem a nyáladzás (csak a buksimban), így max hülye példákkal tudok dobálózni, ami a töredékét nem fejezi ki annak, ami bennem van, és nem hagyja lemerülni az aksimat.

 Szóval ő az első talán aki, komolyan kíváncsi RÁM… aki képes felháborodni, ha nem tudja megfejteni a bajom; akivel kölcsönösen olvassuk egymás kedvenc könyvét; aki szeretné megismerni a világomat; aki szeretné, ha én is megismerném az övét; aki tud motiválni; aki betudja lőni a határaimat; aki mellett tényleg nőiesnek érzem magam; és hosszú idő után az első, akit úgy érzek, hogy nem csak azért kell, mert éppen nem akarok egyedül lenni, hanem mert az ő boldogságába is akarok energiát feccölni …. Szóval ő G az én szememmel. ( Ja és az európai Hearthstone szerveren benne van a top 15%-ban!)

A photo posted by Vivi Boda (@bodavivi) on May 12, 2015 at 11:35pm PDT

 Miután feltöltöttem magam és remélhetőleg őt is, megünnepeltük a szülinapom a barátaimmal 12-én. Idén nem is izgultam azon, hogy senki nem jön el, mint eddig minden évben. Az eddigi legjobb szülinapom volt. Tökre boldoggá tett, hogy mindenki ott volt, aki igazán számított, és az meg végképp, hogy mindenki jól érezte magát úgy, hogy nem ismerték egymást az emberek. Ajh, annyira imádom mindet! ♥

Azóta sikeresen huzatot kapott a torkom, de holnapra kutya bajom nem lesz. Ma selejteztem és tök sok tök jó képet találtam egy füzetben. (és az igényesség teljes igénye nélkül lefotóztam párat).

A szalagavatóról

A gyönyörűséges első kutyusomról 

 

Egy közös kutyás futásról, amin egyikünk se futott

És végül bizonyíték arról mekkora menő is voltam már kiskoromban

És mindezek után, így 2015 majdnem felénél azt kell, hogy mondjam, hogy ha már más nem is történne 2015-ben, baromira az én évem lenne már most!

Szimplán rossz tantárgyra jelentkeztem

 A terem megint az enyém… nem vagyok királynője, se szörnyetege… Csak bevonulok és az enyém. Pont.

 Teljesen máshogy látom mint az elmúlt időben és sokkal szebb. Többek között felfedeztem, hogy a fal zöld… (már ahol fal van és nem méteres tükrök vagy ablakok terpeszkednek). Azt is, hogy a gépek pirosak. Eddig kutyaként mászkáltam ott… nem is királynőként. Szörnyetegnek még elmentem, olyan vérfarkasféleként, fekete-fehérben láttam mindent és mindig zúztam, nyögtem, izzadtam… most pedig lágyan belibbenek és Nőként létezem. Másnak a különbség annyiban nyilvánul meg, hogy nem vagyok bazi elutasító, ha hozzám szólnak, mosolyogva köszönök vissza… meg egyáltalán mosolygok. Nem izzadok, hanem pónisan csillámlok, és nem nyögök, hanem…. na, jó, nyögök, mint a kurvaisten, ha úgy van!

 A vizsgáimmal szarul állok. Az egyik bukta a másik ötös, de a buktát korrigálni fogom holnap kettesre, ha beledöglöm is… ebből kifolyólag a szülinapom az integrálás örömével és a komplex számok rejtekes zugainak felfedezésével telt… DE mivel is lehetne boldogabbá tenni magam a szülinapomon mint ennyi sikerélménnyel ami az analízis pompás bugyrainak megértésével jár? Hm.

 Volt egy kis ereszd el a hajam azért! Vettem magamnak egy cukormentes energiaitalt és még az esti túrómba is raktam egy fél banánt!

 A tortamozgalmat sikeresen elnyomtam a családban idén is, de azért egy kettes és egy egyes gyertya állt az asztalon egymás mellett nagymamámnál, amikor átmentem (ami véleményem szerint igen veszélyes volt, lévén, hogy ez egy faasztalon állt, mögötte egy rattan tálcával két oldalán pedig papírba csomagolt cserepes növényekkel – de azért rendkívül kedves gesztus volt). Bármilyen meglepő a torta hiánya volt a legkedvesebb ajándékom tőlük… tudod, hogy elfogadták, hogy nem eszek ilyet, én ez vagyok és ez nem vitatárgya.

 Az elmúlt héten minden varázslatosan fasza… mindent imádok, ahogy van, és nem aggódom feleslegesen. Úgy érzem a még meg nem álmodott céljaim is sikerülni fognak, ha nem spilázom túl és így annyira könnyednek tűnik az életem, hogy nem tudok betelni vele.

 Egyébként vannak kiscicák a házban, akiket első hallásra utáltam (most már leírni is fájt ezt), de nem lehet nem bírni a pofájukat egyszerűen… na, jó, értük talán aggódom picit ahányszor a 2. emeleti folyosó legszélén vadásznak valamire, ami általában ott sincs, és kis híján leesnek.

 Édesjóanyámmal mostanában meglehetősen sokat vitatkozom olyan jelentéktelen dolgokon, minthogy miért nem mosogattam el, ami egyébként egyáltalán nem jellemző, csak akkor, ha egy nap ébren vagyok, mondjuk, 18 órát abból rengeteget tanulok, és esetleg edzek, akkor pont leszarom a szájbakurt mosatlant… 1 napig… No. Ez az állapot azért leszippant egy adagot időnként a boldogságomból, de alapvetően minden jó.

 A másik pedig az, hogy szar olyan álmokat kergetni, amik sosem, mármint SOSEM valósulnak meg, mert nem tehetik… egyszerűen az életrendje és biológiai adottságai miatt NEM teheti… de azért küzdök. Úgy küzdök, mintha azt mondanám, jobb érettségit akarok, ezért tanulok… összefüggőnek hallatszik teljesen, közben, ha mélyebben belenéz az ember rájön, hogy emelt matekra jelentkezett, miközben a történelemkönyvet bújja… 

Csillogó szemek

 Imádom az életem, mikor épp utálom, akkor is. Mármint így volt ez 1 hónappal ezelőttig. Küzdöttem a B-vel, küzdöttem magammal, a tükörrel, az elmémmel, az engem körülvevő világgal és emellett megbecsültem a színes mamuszom, az eperteát, a leveleket a postaládánkban, a sorozatokat az interneten, a kedves pillantásokat, a szép mosolyokat, a nyálas, de annál igazabb közhelyeket, a szép ruhákat, a helyes fiúkat, a kedves lányokat, a tudás örömét, a BME-t, a mindennapi zabkásámat  és sorolhatnám mennyi dolgon nem tudtam csak úgy átsiklani, amin más igen… rohadt unalmas lenne egyébként beleolvasni akárkinek a naplómba, mert oldalakat tudok áradozni hasonló dolgokról.. tudtam. Körülbelül egy hónappal ezelőttig.

 Kezdetben nem tűnt fel a változás, aztán a hetekben gondolkodtam el, milyen szar, hogy nem értékelem úgy túl a dolgokat, mint azelőtt, nem érzem tökéletesnek a tökéletlen életem. Nem érzem semmilyennek, csak vagyok.

 A ragyogó logikám ebben az esetben elhagyott, nem kötötte össze semmilyen időponttal a történteket, úgyhogy kicsit búslakodtam és reméltem, majd helyrerázódik minden a buksimban, vagy talán a kis baromságok túlértékelése valami mini depresszió mellékhatása.

 Aztán vasárnap gyereknap alkalmából kaptam egy terembérletnyi pénzt és nem volt kérdés. Már csak a gondolata, hogy megint ott lehetek visszahozta az érzést, amit az elmúlt 1 hónapban hiányoltam. Már csak a gondolat, hogy ott leszek bazi nagy magabiztosságot adott… belekezdhetnék egy regénynyi magyarázatba az érzésről, de ezt tényleg csak az értheti, aki átéli… akinek van valami olyan külső plusz az életében, mint nekem sport (de annak, meg pont nincs mit ezen magyarázni)… akármi, ami csak a tied, csak magadért csinálod, ami lelket ápol; büszkévé, erőssé tesz. Csak magadat kell legyőznöd.

Szóval végülis hálás vagyok az 1 hónap kihagyásnak, mert jobban értékelem a termet. Hálás vagyok az Insanitynek, hogy szétbaszta a derekam, mert visszaterelt a helyes irányba.

 A terv most heti 2 láb, 1 kar, 1 has+kardió nap és heti 1 futás, mert kitisztítja az elmém. A popsit nagyon sorozni fogom és a mentális egészségemre kiemelt figyelmet fordítok. Emellett a nyújtásra is több hangsúlyt fektetek, mert amúgy is imádok nyújtani.

 Innen pedig nincs megállás. 

Az életem elkápráztatott már akkor, mikor fele ilyen tökéletes sem volt.

  Szóval nyári terveim közt szerepel a matek A1 vizsga, szülinapozás, Efott, a barátaim nyakára járás, a barátom buzerálása a szeretettemmel, a komfortzónám határainak kiterjesztése több kilométeres távra, hagyni az életnek, hogy beszippantson, és minden lehetőséget megragadni…

 Kurva nyálas vagyok.. látod ezt tette velem egy kis edzés: csillogó szemeket és nyáladzást. 

Pajtizási folyamat

 Abban a hitben éltem a mai napig, hogy az emberek egy bizonyos részének különös mód szerethető vagyok, aztán kutyasétáltatás közben elmélkedtem el egy-két dolgon. 

 Legfőképp azon, hogy attól, mert én kiábrándultam egy csomó emberből, meg úgy az emberi természetből általánosságban és nehezen találom a közegem... Ebből kifolyólag úgy érzem minden barátom, minden szerettem, sőt minden volt pajtásom, akikkel még adunk életjelet egy-egy fél évenkénti találkozón, hogy aztán néha napján szívességeket kérhessünk egymástól (én tényleg szívesen szívességeskedek) pótolhatatlan az életemben és foggal, körömmel ragaszkodom hozzájuk, de ez még nem jelenti, hogy kölcsönös.

 Nem is kéne büszkének lennem a több éves barátságaimra, az el nem szakadt szálakra, a "ha nem is beszélünk, de itt vagyok, ha baj van... vagy ha a költözésben segíteni kell!" kapcsolataimra, mert ezek talán nem is nekem szólnak. Talán nem is bizonyítékai annak mennyire hagyok mély nyomot valakiben, csupán mind az antiszociális, introvertált énem melléktermékei...  

 Tehát a kérdés az, hogy jelentek e nekik annyit, mint nekem jelentenek ők, hogy a hónapokra kapcsolatmegszakítós összebalhézások  vagy a szimplán "most épp ezer más dolgom van, nincs időm" időszakok ellenére is szeretem őket és nem tudok szabadulni a gondolattól mennyire, hiányoznak... vagy egyáltalán tényleg hiányoznak e és nem csak a visszamaradott kapcsolatteremtő képességem velejárója, hogy nehezen szakadok el olyanoktól, akiknek egyszer végre megnyílok (kizárt!).

 Szóval a barátkozás folyamata úgy zajlik, hogy lapítok, mint szar a fűben, válaszolok, ha kérdeznek. Az emberek lekopnak, mert megunják, hogy semmi érzelmet nem tudnak kihajszolni belőlem. Valamilyen okból kifolyólag marad pár kitartó egyed, akik próbálják átfúrni a végeláthatatlan falat.. én próbálok jó arcnak tűnni, de (akkor úgy érzem önhibámon kívül) semmi lényeges információt nem osztok meg magamról... olyan vagyok, mint egy nagyon ügyes beépített ember. Tudják ki vagyok, de kb. a nevemen kívül semmit nem tudnak elmondani rólam... aztán hosszú idő elteltével kibukik belőlem egy olyan szinten belsőséges információ (kezdetben csak a társaság számomra Legfőbbjének), hogy még én is elcsodálkozom, hogy létezett és attól fogva a Legfőbbem még a bugyijaim színskáláját is kívülről fújhatja, ha igényt tart rá.. ez beindít egy folyamatot, míg végül kivirágzom, magyarán akkora pofám lesz mint a bécsi kapu... és akkor innen származik az, hogy "először olyan jó kislánynak tűntél.". Aztán a Legfőbbjeim a végleges barátaim... (avagy antiszocialitásom melléktermékei... attól függ, ők miként gondolnak rám.).

Segget a számból

 Na, jó. Nagy volt a szám itt edzőtermi tekintetben.

 Bár lehet a mai különösen erős önkritikus hozzáállásomnak köszönhető, de jelenleg ott tartok, hogy legyen már hétfő és kezdhessek a teremben, ahogy ébredek… bár ezzel több probléma is akad jelenleg, de több érv szól mellette. Vagyis egy bazi nagy érv.

 Szóval az érv ellene továbbra is legfőképp mások mentalitása… aminek így a „mások” szóból kiindulva nem is kéne érvnek lennie. Nagyon oda kell figyelnem és a szerelemre kell a hangsúlyt fektetnem, nem az állatkodásra. Nem szabad túl nagy súlyokat használnom, mert a vége az lesz, hogy nem fogok lejárni, ha a rosszabb napjaimon is a szenvedést társítom a teremhez.

Másik érv, hogy olyan edzés tervvel rendelkezem, amiben nekem sok a kar edzés. Én nem akarok izmosabb karokat… most ott tartok, hogy tök mindegy, hogy izom megy e le belőle, csak legyen vékonyabb, könyörgöm. Edzéstervet csak júniusban tudok rendelni, de az egyetlen edző, akiben megbízom, a világ másik felén van (na, jó, csak Franciaországban) és a fene tudja mikor tér vissza.

 Továbbá spórolni is jó lenne kondibérleten, meg így a terven is, de ez nem állapot.

Mellette pedig sokkal nagyobb fajsúlyú dolgok szólnak. Például a seggem, ami rohamosan változik, én pedig siratom. A lelki nyugalmam. Hiányzik az igazi endorfin.

Másrészt az Insanityt nem nekem találták ki, mert épp nagy Power Jump-olásban voltam, mikor sikerült úgy leérkeznem, hogy visszatért az utoljára 5 évvel ezelőtt megjelenő derékfájásom, aminek köszönhetően ma segítséget kellett kérnem a Tescoban a kedvelt édesítőszerem beszerzéséhez a legalsó polcról. A sportot a héten már hanyagolom, és mellette imádkozom, hogy elmúljon a derékfájás és jövő héten ne szakadjon ki a medencecsontom a helyéről csípőemelés vagy Smith-keretes guggolás közben.

 Harmadrészt az Insanityvel nem tombolom ki magam. Nincs meg az érzés közben és után, mikor ideges vagyok, hogy ez legalább van nekem. Minden oké lesz. Ez nem egy fizikális Love Actually... a terem képes annak lenni.

 Jaj, ahogy most írtam, bele is borzongtam… annyira várom.

 Ma viszont megejtettem egy vérplazmaadást, immáron 6-szor, és még mindig nem sikerül rosszul lét nélkül leadnom 800ml-t, pedig direkt egy Giant Bar-t is benyomtam előtte… méghozzá egy Cranberry-set. Minden csokit, kekszet és egyéb édességet űberel… Jó cucc!

Mielőtt elengedett az orvos, megismerkedhettem az ácsorgás veszélyeivel, és azt kaptam útravalóul, hogy ha rosszul vagyok a tömegközlekedésen, akkor szóljak, hogy adják át a helyet, különben elájulok, eltöröm a kezem, lábam, agyrázódásom lesz. Amik még a kisebb bajok, mert, ahogy beütöm a fejem észre sem veszem és az agyat körülvevő burkok közül megsérül az egyik, és elpattan egy ér, amitől később fájni fog a fejem, vérömleny lesz benne és komplett módon kell kezelni, de ha nem is kezelik, meghalok!!! Szóval ne annyira tömegközlekedjetek szerintem, mert elég veszélyesnek tűnik, ha véletlen megbotlotok és beveritek a buksitokat.

 Na, jó, visszatérve az edzés témát még nem teljesen rágtam át, ha most vissza is megyek, közben azon leszek, hogy jobb alternatívát találjak, ami elérhető is. 

Haszontalan napjaim

 Megtaláltam az álmatlanság ellenszerét..

 Szenvedtem egy ideje azzal, hogy lefeküdtem időben, rögtön bealudtam és hajnali 3-4-5-kor felébredtem, sok esetben vissza se tudtam aludni. Nos, az utóbbi időben javult a helyzet, mikor a szénhidrátról áttettem a hangsúlyt a zsírokra egyébként, de még mindig nem eleget. Esélyem sem volt elkésni valahonnan azért, mert elaludtam. Fontolgattam, hogy veszek mákolajat, vagy minden lefekvés előtt leiszom magam… ezek elvileg segítik az alvást, és az utóbbit kísérletekkel is alá tudom támasztani, de végül ráébredtem egy olcsóbb megoldásra.

 Szóval úgy néz ki, hogy 

1. Töltsd le a Hearthstone-t!
2. Eszmélj fel hajnali 2-kor, hogy nemhogy a társadalom, de még saját magad számára sem vagy hasznos. 
3. 3-kor menj lefeküdni.

 Az egy rendkívül rossz döntés volt részemről, hogy ezt vizsga előtt 3 nappal tettem, de a tananyagot csak lenyomtam a torkomon, szóval Gyere üzleti környezet! Kivégezlek! (vagy ő engem… részletkérdés).

 Szóval az elmúlt 3 nap leginkább alvással, némi tanulással, Dr. House bámulással, Hearthstone-ozással, evéssel, Insanityvel, evéssel, főzéssel, evéssel, kornyikálással és egyszemélyes partizással telt. Az élet szép.

 A buksimba még mindig nem férnek bele olyan dolgok egyébként, hogyha 2 napig az emberek nem tudnak bejutni a Tescoba, miért kell egy hónapra elegendő csirkemell tartalékot betárazni, miért nem lehet hagyni másnak is (szomorúfej); másrészről, az sem, hogy Shaun T miért olyan kegyetlen, hogy egymásután következnek a Pure Cardio-ban a Suicide Drills, a Switch Kicks, a Wide Football Sprint, a Stance Jacks, a Pedal megfejelve egy Hook and Jump Rope-al, egy Power Jacks-el és EGY LEVEL 2 DRILLS-el… hogy utána még a szaros Scissor Runs-t is kurvaanyázva rettentő fáradtan kelljen csinálnom. MONDD MIÉRT?

 Kutakodtam, és kutakodom, hogy mégis milyen edzéssel próbálkozzam miután befejeztem az Insanity-t. Nagyon húz a szívem a terembe és motiváló videókat se merek megnyitni, mert tényleg fáj a lelkemnek, de féltem magam attól a mentalitástól… másrészről meg hiányzik az olyan szintű kerek seggem.

 Van itt calisthenics és Mind The Step. Talán a Mind The Step közelebb áll hozzám, bár abból nem tudnék annyi edzést finanszírozni amennyit akarnék… szóval lehet, itthon neki állok a húzódzkodó rudammal, a falammal, a súlyzóimmal bűvészkedni heti 3* és eljárok Mts-re… de röpizni is akarok… és a kerek seggemet is visszakapni, de futni is mellette… szóval, ja, az élet nehéz is.

Jelentem egyébként hosszú idő után magamhoz képest tetemesebb mennyiséget ittam… szóval 4 dl bortól berúgtam. Tapstaps. Szülinapomon tervezem nem megfosztani magam a kedvencemtől, a rumtól, mert egy kibaszott kalóz vagyok, sem az abszinttól… a fejlemények ebből kiindulva érdekesek lesznek.

 Tervez(t)em meghívni a hozzám legközelebb állókat valami pubba, mert tényleg szeretem őket… úgy együtt. Deee az, hogy néz már ki, hogy „Gyertek, ünnepeljetek engem!”… úgyhogy nem tudom, mennyire világi egoista megmozdulás lenne ez részemről. 

Megszűntem bolondnak lenni

 Nagyon kedves, hogy ahogy írtam rögtön lett látogatottsága a blognak, másrészt meg kurvára feszélyezett egy pillanatig, mert ilyenkor elvártnak érzem, hogy érdekeset és értelmeset írjak, mikor én még arra is nehezen vagyok képes, hogy az iróniát éreztessem írásban.  

 Mikor eleresztettem egy olyan bejegyzést, hogy túl nagy a banán, szimplán unalomból, hülyeségből leírtam, hogy valóban nagy volt a banán a süti többi alapanyag mennyiségéhez képest, aztán mindenki full komolyan vette, és ha nem olyan kérdéseket kellett moderálnom ask.fm-ről, hogy biztos csokifaszról beszélek, akkor mindenképp valamit bele akartak látni az emberek. Pedig ennyi, szimplán ilyen unalmas vagyok, hogy túl nagy banánt veszek a piacon.

 Aztán most, ahogy meg lett rohamozva a blog az aktiválás után, olyan sebességgel le is csökkent másnapra a közönség; ez megnyugtatta piciny lelkem, hogy nincsenek pszichopata ismerőseim, akik úgy is feljárnak, hogy nem is írok lószart sem (csak szimplán újra és újra átpörgetik a meglévő posztokat?!) és írhatok magányomban a volt látogatottság 5%-ának. Egyébként, ja, világi hülyeségem, hogy blogolok, de zavar, ha sokan olvassák.

 Szóval lényeg, hogy a dolgok változatlanok, ennek tehát  kötelező jelleggel szentelnem kellett egy posztot.

 Voltam A Dokinál, és azt mondta ne is nagyon menjek többet, szóval a 3 találkozó leredukálódott 1,5-re: a tegnapira és még be kell ugranom papírokért.

 Megemlített pár dolgot az első pár találkozónkból, meg aztán úgy a többiből, amiken teljesen jól elszórakozott, csak akkor nem vallotta be. Mondjuk mikor rákérdezett az étkezésemre, és megkérdezte, hogy szoktam e zsíros dolgokat enni, arra várván, hogy majd színt vallok, hogy jaaa, néha napján egy kis hurkát, kolbásszal és leöblítem 3 zacskót chipsszel, én pedig bűntudattal a szemeimben bevallottam, hogy, hát néha félzsíros túrót eszem zsírszegény helyett.. és van, hogy 2 tojássárgájával eszem a zabkását… Na jó, ez tényleg muris volt őszintén, mekkora idióta voltam.

 Aztán felhozott pár mondatot a kezdetekről, amikor először nyilatkoztam magamról, meg ahogy utoljára… és jól kiparodizálta, hogy Jéé, tényleg gondolhatja valaki rólam azt, hogy vonzó vagyok és, nem azért néz végig rajtam, mert azt gondolja, hogy nem passzol az övemhez a cipőm? Csuda egy világ.

 Aztán kicsit képeztünk is, amit én még MINDIG utálok. Utálok úgy fantáziálni, hogy megmondják mit fantáziáljak. Mikor egyszer képeztünk egy házról, amit én egy tisztáson képzeltem el, akkor tök szívesen beslattyogtam volna az erdőbe, mivel onnan tök finom mohaillatot képzeltem, és volt egy olyan érzésem is, hogy vannak ott szarvasok.. ehelyett magamra kellett erőszakolnom, hogy bemenjek a házba, és körülnézzek, aztán megpróbáljam kiganézni a padlást (a szuperegom)… Halál unalmas volt.

Szóval az orvosilag diagnosztizált dilis pályafutásom véget ért… életem legkeményebb melója volt a fejemet és a lelkemet kitakarítani… De ezen is túl vagyunk, öröm, boldogság.

Edzés kaja lelkibéke

 Hiányzott a blog.. hogy csak úgy hányjam a szavakat az érdektelen dolgokról. Hiába, 7 éve nem tudok szabadulni a dologtól... tök szép kötet(ek)et lehetne összerakni belőle, ha nem törölgettem volna minden exblogom. Mindig megunom a helyet, a közönséget (bocsi)... most is problémázok, mert nem tudok úgy belenyúlni a CSS-be ahogy én akarok... ahogy pl.: egy Wordpressen megoldható.

 A dolgok viszont fantasztikusan haladnak, az élet csodás én pedig rengeteget fejlődtem. Kezdetben fel sem tűnt egyébként, aztán a napokban olvastam vissza naplóimat (amiből ugyanúgy van vagy 10-15, és abból 1 van, amit az utolsó szál oldalig írtam.) és ja, tényleg eléggé reményt vesztettem meg minden. Meglepőnek érzem, hogy mégis mindennap neki álltam újra... na jó, csak minden másnap, de volt valami húzóerő. Amikor már másnak azt mondtam volna, hogy "Figyelj! Hagyd a picsába, már mindegy!", - na jó, ilyet sosem mondanék senkinek - én akkor is elhittem, hogy na most sikerül. Már nem tudom mi vezetett oda, azt tudom, hogy a mentsváram volt az edzés (és a Love Actually persze). 

 A probléma ott lépett fel, hogy már nem szerelemből csináltam, hanem harcos voltam. Átvette a kötelességtudat a helyét a vágynak. Ha lementem edzeni, félreértés ne essék, mindig feltöltött... de előtte sok időt elvett, hogy elinduljak, közben is sokat szenvedtem már... és nevetségesnek éreztem a kötelességtudat érzését, mivel egyedül magam miatt csináltam, szóval válthattam volna olyan sportra is amit szeretek. Másrészt benne voltam pár gyúrós csoportba Facebook-on, és belekeveredtem egy buta fajtába is, ahol attól eltekintve, hogy a képek 90%-a nem kifejezetten edzett nőkről szólt (Dana Linn Bailey-t pedig leundorítózták), a többi poszt arról szólt, hogy szar vagy, ha nem tartasz ki. Szar vagy, ha nem húzol edzeni a FASZBA, MOST!!! Szar vagy, ha félrezabálsz, KUTYA! És, hogyha te most kibaszod magad, 10%-os testzsírral, mindennel együtt, akkor (azon kívül, hogy megbaszhatsz minden nőt / Lazar Angelov is a kockás hasadra fogja verni) megváltod a világot... Kezdetben motiváló volt, olyan szempontból, hogy ha Ő meg Ő kitart és akkor is edz, ha éppen sokkal fontosabb dolgai lennének, akkor én miért ne. Fejlődtem is, rengeteget, már ha csak az edzés technikát, vagy a súlyokat veszem alapul, de éreztem, hogy ez a hozzáállás nagyon távol áll tőlem. Komolyan életem egyik legnagyobb szerelme, még mindig az edzés, a sport, de nem hagyhattam, hogy ilyen szintű függőség alakuljon ki.. hogy esetleg ez legyen az életem... nem akartam felszínes lenni és hiába próbálkoztam eltekinteni a csoportoktól, a teremben mégis ez a mentalitás fogad... árad az emberek szelleméből a hozzáállás... és én is úgy éreztem edzés közben, hogy "I'm a mothafuckin beast!" és, hogy én vagyok a terem királynője... amit egyszerű érezni ha minden edzés alkalmával kolbászparty van és nem fogják vissza magukat rád mozdulás vagy szimpla szemlegeltetéssel kapcsolatban. Szóval kihagytam egy hét edzést, míg átrágtam magam a dolgokon és az egy hét alatt jöttem rá, mennyivel szelídebb az életem a terem nélkül és vissza kell szorítanom az edzést és a táplálkozást is bizonyos békés keretek közé, ahol nem egy kibaszott szörnyeteg vagyok, hanem ahol az áll első helyen, hogy szerelmes legyek a mozgásba és az egészségtudatosságba, úgy magába.

 Minő meglepetés azóta nincs B, nem mondom, hogy edzeni is mindig van kedvem, de közben nem sírok (ja, persze az is megesett a teremben), maximum lekurvaanyázom Shaun T-t, de azt nem hallja senki, valószínűleg izomból is ment le sok, mivel érzem és látom, de kicsit talán jó is nem állandó feszítéssel a lábhajlítómban rohangálni. A tanulás is simábban megy és Renáta is azt mondta, szerinte optimális befejezni az üléseket, bogyi meg már február óta nincs. Még 3 alkalommal látom. 

Az élet csodás.

Nem magáért a tömegnövelésért, vagy a szálkásításért (ami egyébként teljes kudarcba fulladt a  túltervezettség miatt) eszem úgy, ahogy, hanem mert egészséges, és élvezem, tisztának érzem magam kívül belül. Most épp Insanityvel gyilkolom magam és már másodszor csinálom, de fejlődtem annyit az utóbbi időben, hogy a testem komfortzónája körülbelül tökéletesen NEM fedi egymást a mentális komfortzónámmal... örömmel érzem azt, hogy az izmaim égnek, és hogy nem jutok elég levegőhöz, olyan varázslatos dolog ez...

 Túl hangosak voltak a gondolataim, úgy éreztem minden lépésemnek súlya kell, hogy legyen. Valamiért nagy volt az a nyomás az életemben. Én akartam lenni a szupernő, ahogy magamba tápláltam még régebben. Ideig óráig ment is... én voltam a jó tanuló, jó sportoló, akinek ezek mellett van barátja is és még a barátaira is szakít időt... a fejemben persze. Aztán tarthatatlanná vált, és csak azért harcoltam, hogy visszakapjam. Minden területen túlfeszítettem a húrt... aztán újra és újra kiégtem. Kezdetben egy-egy területen. Aztán az összesen.

lehet, hogy magányos akarok lenni?

 A fejemben már egy ideje sipákol egy hang... vagyis inkább a lelkemben, hogy nem kéne egyedül lenni. Időnként végig tudom bőgni a legvidámabb szerelmes sztorikat. Kellemes melegség és irigység érzése fog el, ha látok egy boldog párt... ezek mindig pontosan addig tartanak, ameddig vagy nem kezd el valami számomra is vonzó egyed érdeklődni utánam, vagy akár hosszas dumálgatások után fel nem merül, hogy ténylegesen randizunk. Esetleg a végső eset, mikor már a kapcsolat megkezdése a képbe kerül.... na akkor mit is csinálhatnék? Mondjuk belevágnék, megpróbálnám... hagynám magam elragadni pár érzéssel. Hagyni szeretni magam. De persze nem ezt teszem.

 Szoktam azért arról ábrándozni, hogy suli után nem az a program, hogy a; edzem, hazajövök, főzök, sorozatot bámulok/tanulok, alszom, b; iszunk a csoporttársaimmal vagy egyéb amúgy teljesen normális, értelmes dolgok, hanem a suli előtt mondjuk vár a lovagom, vagy akár miután hazaértem betoppan és olyan lehetőségek közül válogathatunk, minthogy átszexeljük az éjszakát, vagy együtt bámulunk valami amúgy számomra akár teljesen érdektelen filmet, csak érezzem hogy velem van.... vagy tudod, csak úgy vagyunk... együtt és még élvezzük is a semmittevést. Meg főzök neki, és reggel reggelit csinálok, meg úgy imádom a lényét. Úgy ránézek és akaratlanul bazi nagyot sóhajtok miközben minden porcikámban érzem, hogy most élek csak igazán, hogy Ő van és hagyom hogy a hernyók kikeljenek a gyomromban és enni se tudjak a pillangóktól. De jelenleg se jár senki a fejemben, hogy ezeket a sorokat pötyögöm (maximum Nick Zano), szóval még csak álmodozni se tudok senkiről normálisan. 

 Na de mielőtt ezek beteljesülhetnének kiszállok. Lemondom a talikat, szimplán elkezdem unni, ha rám írnak, fogalmazok egy szép kis, full őszinte de némileg kíméletes mondandót, hogy miért ne... vagy nem őszintét, de akkor elhitetem magammal is, hogy én tényleg ezért nem akarom. Mert nincs is jobb magyarázat. 

 Ha egyáltalán kapálózok valaki után (fejben, mert hogy túl idióta büszke fasz vagyok, hogy kimondjam amit néha kell), akkor az tuti olyan aki teljesen leszar, vagy ha nem is szar le egyszerűen olyan a viselkedése, hogy érdemtelen úgy akármilyen női egyedre. Mert nekem az kell. Aztán, ha meglágyul esetleg a másik, akkor bepánikolok és addig ötletelek, ameddig ki nem találom valami alternatíváját a barátságnak vagy a totális leszarásnak részemről. 

 Szóval most éppen tombolok, mert megint a pajtizást választottam a normális kapcsolat helyett... a pajtizással nem is lenne gond önmagában, csak ha ott a kapcsolat lehetősége miért baszom el? Csak ennyit nem értek utólag sosem.

Csak megfoltoztam volna cukormázzal - maybe the last one

 Ajh gyerekek, én olyan szívesen lennék produktív ezzel a bloggal, de én képtelen vagyok olyanról írni, ami másnak segítség.. ja, persze van tök fasza Catrice alapozóm és Maybelline szempillaspirálom és tusom.. a Madmax-es edzőkesztyű nagyon király és a mogyoróvajas Scitec 100% Whey Proteint vegyétek, mert az kurva jó... de tudod engem jobban leköt, hogy szerelmes vagyok az életembe. Élvezem minden percét. Nincs hiányom semmiben, még ha időnként picsogok is. Ezeregyszer megfordul a fejemben, hogy "miért pont én?", "nekem miért nem olyan mint neki?" mikor mondjuk valaki átver, mikor már 3 éve nem szerettem senkit IGAZÁN, mikor még mindig nem vagyok elégedett magammal, mikor nem megy annyira a tanulás mint máskor, stb de újra és újra sikerül már egyre kevesebb erőlködéssel kiverni a tök fejemből ezeket, hiszen semmit nem bántam meg SOHA, mert teljesen más ember lennék, ha csak egy pici valami is máshogy lett volna... és most szórom ezeket a szar közhelyeket. Shame on me, imádom őket! Nem mondom, hogy a mostani eszemmel nem csináltam volna akkor semmit máshogyan, de akkor nem tudnám mit kell megbecsülni. 

 Most már tényleg hónapok óta szerelmes vagyok az életem minden percébe... ha néha szar is. Felkeltem ma a totális elégedettséggel, aztán rá 1-2 órára úgy éreztem mintha felvágták volna mellkasom. Tudod, kicsit fájt, valamiért baromi egyedül éreztem magam (ezt neked Facebookon csevegés). Olyan volt, mintha a szívem cafatokban lógna a helyén és a szél meg fújdogálná a nyílt sebet, nyomban hányingerem is lett, de mégsem éreztem rosszul magam... ööö fura vagyok igen. Kicsit a mikroökonómia rejtelmeivel próbáltam elterelni a figyelmem. Gondolom rendkívül meglepő, hogy nem sikerült, szóval lementem a terembe és kiedzettem a g*cibe az egészet magamból. És ilyenkor nincs pánik, hogy nem megy a tanulás, nincs pánik, hogy egyedül vagyok, mert az egész tökéletesen elég, ahogy van!

 Mikor elkezdtem a blogot életem a diétáról és az edzésről szólt... borzadály. Ég a pofám mennyire felszínes volt ez az egész. Mennyit szenvedtem az egész miatt... mennyire bélyeget nyomott ez mindenre körülöttem... de legalább volt téma. Most eszembe se jut írni, csak mikor kapok pár "mikor írsz" kérdést ask.fm-re. Aztán jött a B, a dokiné és miegymás. Azzal gyűjtöttem némi olvasótábort. Tudtam, hogy na erről regényeket tudok írni.. a vergődés, az értékrend összekuszálódása, a túlzott introvertáltság amit rengetegen átélünk, mi, tökfej örök elégedetlenek... de mostanra valami teljesen másról szól az életem. Nem szenvedések a napjaim. Egyáltalán nem érzem magam különlegesnek, inkább kicsit elvontnak a világtól. Az átlagosnál jobban introvertáltnak, maximalistábbnak... vagy inkább rohadt szélsőségesen tudok gondolkodni magamról. Valamit vagy 100%-osan, vagy sehogy. Rettentően jellemző rám sajnos. Ezt a harcot naponta megvívom magammal még mindig. Igazából mindennap harcolok magammal, de most már nem az a harc folyik, mint régen. Ez nem véres küzdelem. Nem a saját ellenségem vagyok, csupán a saját ellenfelem...(közhely, közhely, közhely!!!)  Lassan sikerül beletáplálnom a kis agyamba, hogy nem mindig az a legjobb, amit hiszek, hogy a legjobb. Szívtam én már meg nagyon. Vertek át, én is nyomtam le magam a víz alá, de minden csak segített végezetül.

 Most csak vágyakozok és csinálom. 

2015

 First of all, BUÉK!

 Idén már tudatosan készültem fejben is a karácsonyra. Teljesen átjárt a szellem, még annak ellenére is, hogy előtte 2 nappal vizsgáztam. Mindenkinek megvettem a megfelelő ajándékot, vagyis csak 4 embernek (a barátaimmal nem jellemző, hogy ajándékozunk), és igazából a csomagolásba több energiát öltem, mint magába az ajándékok kieszelésébe.

 Csináltam egy temérdek mézeskalácsot is a fára, és a nagymamám is kapott egy dobozzal.

A photo posted by Vivi Boda (@bodavivi) on Dec 12, 2014 at 4:20am PST

 A 3 napos ünneplés után, már kicsit sok volt a család persze, mivel azt se tudtam, hol áll a  fejem, pihenő idő nuku, zaba minden mennyiségben. De ennek ellenére fogytam karácsony alatt. (dunno)

A szilvesztert végül nem a ZeroLimit-es buliban töltöttük, hanem egy házibuliba mentünk Dunabogdányba... nem a legjobb szilveszterem volt, meg kell hagyni. 

 Azóta gőzerővel tanulok... persze még végig se olvastam az anyagot. De könyörgöm árulja el valaki, hogyan lehet megtanulni a Pszichológiát? Mit tanuljak rajta? Holnap vizsgázom... lehet jobban tenném, ha blog helyett azzal tölteném az időm.

 Voltam dokinál is. Teljesen jól eldumáltunk, örült, hogy most boldognak lát. Gratulált és ámult. Meg is hatódott. Mindenkinek (akinek szüksége van rá) egy ennyire királyarc Dokit kívánok, mint az enyém!

 2015 örömére folytatom a diétát és a túrót  visszaraktam az étkezésembe. Bár nem rajongok érte, mint azelőtt, de hiányzott na. Az undor teljes egészében elszállt. Most épp Tolle Light Trapista fan vagyok. 

Az edzés viszont jelenleg akkora boldogságot jelent, hogy akár egy külön bejegyzést megérne. Sok ideig nem értettem... sőt egyenesen jaszkarizásnak hittem azt, ha valaki azt állította, hogy az edzés gyógyszer a léleknek. Persze - gondoltam - az edzés alatt elkalandozol, és ennyi. De mostanában ébredtem rá, hogy nekem is kezd ez a dolog kiteljesedni. Edzés közben annyira magabiztos vagyok. Egyszerűen nem érzek semmit gáznak. Szexinek érzem az erőmet. Szexinek érzem magam, ahogy egykezes evezek. Dögösnek érzem magam mikor látom súlyzót az edzőkesztyűs kezemben, de közben nőies kezek fogják, ápolt  körmökkel. Erősnek, de kurva femininnek! Az egyetlen hely, ahol nem érzem magam kevésbé szépnek smink nélkül és izzadt ruhában. És egy ilyen edzés után érzem úgy, hogy AKÁRMIRE képes vagyok. Hogy meglesz minden vizsgám. Hogy nyárra még én is csorgatni fogom magamra a nyálam. Hogy bazira sikeres életem lesz. Hogy kapja be minden hímnemű aki leszar, és ugyancsak minden nőstény aki indokolatlanul utálkozik. Edzés közben szeretem magam. Edzés közben szeretem, ha fáj... ehhez is mennyi idő kellett. Régebben utáltam, ha futás közben éreztem a lábam, fekvő közben éreztem a karom. Ma már, ha egy sorozat némi "érzés" nélkül megy bűntudatom van. Mostmár tudom milyen valamit igazi szerelemmel csinálni!

2014-et úgy kezdtem, hogy utáltam már edzeni, utáltam a diétát, rágörcsöltem, kiégtem. Utáltam magam, utáltam a helyet ahol élek. Utáltam a korom, már átléptem volna az egész fiatalság részen, tartottam volna már a munkánál, a gyereknél, stb... Úgy gondoltam, hogy egyedül halok meg, hogy nem kellek majd senkinek.

2014-et úgy zártam, hogy szeretem magam. Nem más testét akarom, hanem a sajátomat szeretem, és abból akarom kihozni a legjobbat. Imádom a szobámat a mérete ellenére. Imádom a koromat... annyi lehetőségem van még. Szabadon ismerkedek, barátkozok, nem gubózok be itthon és várom, hogy a szőke herceg és a jövőbeni barátaim csak bekopogtassanak az ajtón... Imádom az edzést, a tisztán evés lehetősége ajándék. Imádom, hogy szép tőle a bőröm, szuper gyorsan nő a hajam, egészséges vagyok. Nem görcsölök rá az egészre, hanem élvezem, hogy volt akkora akaraterőm egyszer, hogy rátaláljak erre az útra és mostanra ez legyen a normális számomra. Élek, kapok levegőt és élvezem minden egyes szusszanását.

2015 baromira az én évem lesz, minden tekintetben! Sosem éreztem ezt ennyire zsigerig.